"Kritika:
magyar néven bírálat, valamely művészi alkotás (könyv, festmény, szobor, zenemű)
tulajdonságainak, kiválóságainak és hibáinak megállapítása."
Tolnai Nagylexikon
MISTRESS:
MISTRESS (re-release)
Earache
Mivel
a birminghami kvintett harmadik albumának (In Disgust We Trust) megjelentetésével
egy időben az Earache újra piacra dobta a korábban egy kis kiadónál kihozott első
két albumot, úgy illik, hogy ezekről is megemlékezzünk. Szerintem azonban méltánytalan
lenne a csapattal szemben, ha a három lemezt egy füst alatt tudnánk le, úgyhogy
inkább összehozok egy Mistress-trilógiát, aminek ez az első darabja. Egyébként
hogy miért is tette mindezt a kiadó? Nyilván mert látnak potenciált a csapatban.
Nem is alaptalanul.
A srácok le sem tagadhatnák, hogy az Earache védőszárnyai
alatt vannak: esetükben is ronda emberek által elkövetett ronda zenével állunk
szemben. Erőszakos, zajos és végtelenül nyers, zsigeri az egész. Kaotikus párosítása
a doom/sludge-nak és a grindnak, ráadásul nyakon öntve egy nagy adag noise rockkal.
Vagyis mázsás léptekkel előre az egyrészt a Crowbar, EyeHateGod, Melvins, másfelől
pedig a Brutal Truth, Extreme Noise Terror, Napalm Death által kitaposott ösvényen.
A Bludgeon nyitja a sort, jó kis doom dalocska, ami a hossza és témája
folytán is nagyon jó választás volt nyitónótának. A kettes God Of Rock aztán ráhozza
a szívbajt az emberre grindcore zúzásával. De másfél perc alatt meg is válunk
tőle, én ugyan egyáltalán nem bántam a rövidségét. Később a Goatboy és a Necronaut
alatt is olyan témákat hoz a két gitáros (Misery és Drunken), ami minden sludge-hívő
széplélek fülét megsimogatja. Ráadásul mindez annyira mélyre hangoltan és olyan
istentelenül szutykos gitárhangzással szólal meg, amire még Kirk Windstein is
csak azt mondaná, hogy rohadtul disznó. Aztán néhol adnak a noise rocknak is (Stunt
Cock, Lord Worm), és hát ez sem hoz nagy felüdülést.
Bár a csapat által
hozott smirgli hangzás az egyik legkedvesebb a számomra, és igazából egyik számra
sem mondhatnám azt, hogy rossz, mégis van pár dolog, ami zavar. Így pl. Migg dobos
helyenként kicsit lehetne pontosabb is (mondjuk ez nem annyira vészes), de a fő
bajom az "énekes" Dave Cunt. Ének ugyan nincs a lemezen egy szál se,
van viszont torokrecsegtetés, vonyítás, acsarkodás, szociopata üvöltés.
Mindez
persze szép és jó, ráadásul a fent emlegetett csapatok sem a szép melódiáikról
híresek, de hát nekem ezt akkor is nagyon nehéz kibírni végig. Olyan az egész,
mintha Dave Mester egy - a mikrofon elé tartott - hangosbeszélőbe üvöltene bele,
vagy mondjuk lenyelt volna egy Gillette pengét, és most azt próbálná felharákolni.
Szép egy hasonlat lett ez is, de a Mistresshez ilyesmi illik. A legjobban az utolsó
saját dal, a buldózer gyanánt előregördülő (és laza 12 perc hosszal bíró) Lord
Worm végén próbálnak fogást az ember idegein, itt ugyanis vagy öt percig csak
artikulálatlan üvöltést, gitárgerjesztést és feedbackeket kapunk. Pedig enélkül
nálam ez a doom dal lenne a csúcs.
A lemez legvégén aztán van még két bónusz
track, két feldolgozás, amiből az első a Whiplash címet viseli. Ez alapján mindenkinek
tudnia kell, hogy ez melyik zenekartól is van, nem is írok ide csak annyit, hogy
szerintem ezért nagyon nagy kár volt, és nem is értem, hogy mi értelme az ilyesminek.
Próbáltak még gyorsítani és ezáltal durvítani a számon, de hát így pont a lényeg,
a feszesség és az energia ment tropára. Pláne úgy, hogy Dave-nek annyi hangja
sincs, hogy a Whiplash bonyolultnak csak nehezen nevezhető énektémáit hozza. Ez
azért gáz. A másik átértelmezés sokkal jobban tetszik, már az is, hogy nem egy
szokványos dalt sikerült választani. Ez ugyanis az Earth Died Screaming Tom Waits-től.
Hát, csináltak egy doom menetelést Waits Bácsi keserédes balladájából, amit igazából
csak a szövegéről ismertem fel. Ez fasza lett, egyedi ötlet, szép lezárás ide
a végére.
A Mistress már elsőre is nagyon nagyot odasóz a hallgatónak,
de ez tipikusan olyan album, amit többször (sokszor) meg kell hallgatni ahhoz,
hogy igazából ráérezzünk az ízére. Ha ráérzünk egyáltalán. Nálam a hangzás és
a gitárjáték az, ami kiemeli őket a tömegből. Aztán legközelebb elmondom azt is,
hogy mennyit változtak a második lemezre.
